A Radnóti Színház és az Ördögkatlan Fesztivál közös produkciója

Előadók: Pál András, Rozs Tamás
Rendező: Valcz Péter

Mikor nem írok verset: nem vagyok – írta Petri György, költőként, ahogy a színész sem színész, ha nem játszik épp, csak úgy, mint a csellista, ki hangszere nélkül csupán egy bárpultnál fészkelődő ujjpercegés. Legyen már egy este, ahol Petri is van, meg az összestöbbi nő, nem csak Mari, meg van egy élő színész, s hangra pendül a csellista is. Legyen egy este, ahol az ember is nézővé válhat, ülhet és figyelhet egy asztalnál, annak két oldalán, és mindezt azért, hogy eljussunk az est végére, mikor elmondhatjuk, hogy volt egy este, ahol Petri is volt.

Részletek egy interjúból:
– Miért pont Petri? Mi neked ő?
Családi örökség. Apámnak, Vallai Péternek, Petri úgy dedikálta a köteteit, hogy a „Hangomnak.” Aztán az érettségin kihúztam a Szabadon választható XX. századi magyar költő című tételt. Utolsó hivatalos mondatom a középiskolában az volt, hogy „Nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.”
– Milyen szándék vezérelt az est kitalálásakor?
Pál Andris ötlete volt. Ő jutott el most lélekben oda. Ő kérte meg Rozs Tamást is, meg engem is. Én magamtól nem foglalkoztam volna ilyen mélyen Petrivel, de aztán azon kaptam magam, hogy hagyományt ápolok. Pali apja is Petrivel nevelte fiát ilyen „roppant nagyra, / szívósra szépre, erősre.” Mi már második generációs Petri-interpretálók vagyunk. Nálunk válik klasszikussá a kortárs. Mármint nem mi tesszük azzá, csak nálunk derül ki, hogy érvényes-e. Persze ez nem kérdés.
– Mit üzen ma Petri?
Ő nem üzenget. Egyszerűen írt egy sor örökérvényű verset, amelyek ráadásul több szinten is befogadhatóak. Petrin keresztül egy csomóan újra eltalálnak a kortárs költészethez. Először megragad egy bon-mot, majd jön egy plasztikus kép, egy tűpontosan megtalált érzés, és már elkárhozva filozofálsz a létezés abszurditásáról, a teljes hiábavalóságon át az értelmet adó apróságokig. Ezek nélkül meg tényleg megsavanyodik az életünk.

A kritikai visszhangból:
„De mit lehet hát kezdeni a magyar irodalom legzordabb költői életművével, színpadról leszólva? Semmit. De nincs is itt színpad. S bár esztétikai szempontok szerint is lehetséges részletezni, miképpen nagyszerű ez a produkció, többet számít annak megtapasztalása, hogyan lesz belőle felejthetetlen közösségi élmény, magas szintű szociális esemény… Ehhez a fájdalmas és nehéz alapanyaghoz nagyon kellett a rendező, Valcz Péter óvatos tapintata, sokrétű és selymes figyelme. Valószínűleg ő ügyelt arra, hogy viselhető legyen ez a kemény 90 perc a Petrihez nem szokott nézők számára is. Rozs Tamás bontja ki hangszereivel a szabálytalannak tűnő formákban is meglévő, mély zeneiséget. Az ő egész lénye, s most a muzsikája is, olyan, mint a fémszálas daróc. Erős, fénylő és horzsolásokat ejtő. Kiváló társa a versmondónak, Pál Andrásnak. Aki viszont arra is képes, hogy egyszerre legyen mindenütt a teremben. Mintha mindenkihez kötné valami szálacska. Tökéletesen érzékel bennünket, s elképesztő ritmusérzékkel vált, amikor azt érzi szükségesnek. Olyat már láttam, hogy egy színész, testének földi tömege ellenére, szinte lebegni kezd, de hogy nyílt színen szublimálódva, egyszerűen elpárolog a fájdalomtól, olyat még nem. Most igen. Nagyszerű érzés teljes fegyverzetben látni egy művészt. Jelen teljesítménye korszakos jelentőségű.” (Revizor – Gabnai Katalin)

„Pál András dobozos sörökkel jól ellátva érkezik, kínálja is a nézőket. Ez is ismerős gesztus, amely sokszor válik erőltetett, bosszantó fraternizálássá, az igazi kapcsolatot pótló, kínos bratyizássá a nézőkkel. A művészi hatás pótlására bevetett eszközzé. Pál András ezt is olyan természetességgel, belülről jövőnek ható személyességgel viszi végbe, mintha valóban nem is színházban, hanem kocsmában, ha nem éppen valamely köztéren, sakktáblás asztalok mellett találkoznánk, hajléktalanok, lógósok, nyugdíjasok, iskolakerülők. Menekülők a társadalmi formák, feladatok, kötelességek fogságából. „Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne” – halljuk Petrit. A mi cipőkben is megvan a fűző. Tehát szabadok vagyunk.” (Fidelio – Zappe László)

„A lenyűgöző eredmény egyrészt Petri súlyos szövegeinek, a zavarba ejtő személyességnek, mesteri játékosságnak és természetességnek köszönhető, amit már a színpadon remekül megkomponált előadás adott. Ám mit sem értek volna az irodalmi értékek Pál András személye és tehetsége nélkül. Az ismerten rettentő energiával működő, szuggesztív előadó ezen az esten talán a szokásosnál is jobban jelen volt, saját magát is képviselve. Nem tudom. Úgy lényegült át Petrivé, majd vissza Pál Andrássá, úgy idézte fel a költő örökérvényű sorait, és olyan természetességgel hozta a percre megírt szöveget és koreográfiát (mely nem nélkülözte a nézők bevonását sem), hogy minden pillanata természetes volt. Miközben ide-oda “vedlett”, úgy tudta átadni Petri hol nehéz, hol vagány, szórakoztató vagy épp fájdalmas sorait, ahogyan csak az képes, aki már maga is közelről ismeri a könyörtelenül belénk kapaszkodó fájdalom, a szerelem, vagy annak hiánya, a bűn, a mulandóság, “a lét elviselhetetlen könnyűsége”, és a haláltánc bármilyen formájának megnyilvánulásait.” (Füzet – Temesi Hilda)